Cavarzano, avagy egyes országokban miért 21 évtől számítanak felnőttnek az állampolgárok

Két hét egy csodálatos helyen, szuper emberekkel. Jól hangzik nem? Azért várjuk ki a végét.

Pár napja már itthon vagyok ugyan a két hetes fantasztikus "international workcamp" után, de eddig nem volt lelkierőm írni. Nem, nem azért mert olyan szörnyű volt, vagy mert olyan fáradt voltam. Egyszerűen én ilyen vagyok. Kell néhány nap pihi a legjobb edzőtábor/fesztivál/színházi előadás után is, hogy hajlandó legyek részletesen elmesélni mindent. 

 A csoportunk összetétele a következő volt: 3 spanyol, 2 francia, 2 örmény, 2 török és egy grúz (georgiai). A korcsoporti megoszlás mókásan alakult; a lányok átlagosan olyan 27-28 évesek voltak, a srácok 20. Voltak is nézeteltérések rendesen.:) A szállásunk egy plébánia volt, teljesen korrekt volt minden. Szerencsénkre a fiúk kapták a kevésbé jó szobát (ők valami marha nagy garázs szerű helyen aludtak, mi egy rendes szobában).

A település 200 fős népességgel büszkélkedhet, így érthető, hogy az év egyik csúcspontja nekik ez a 2 hét. Ahogy lenni szokott, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt.:) A szállásunktól kb. 2,5 percnyire volt a bolt, ahol vásárolhattunk és további 2,5 perc sétálással elérkeztünk a falu egyetlen fagyizójába. Gondolom, említenem sem kell, rendszeres vendégek voltunk ott.:) Volt egy "mulató" is a faluban. Nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó. Egy hely, ahol alkoholt lehet venni és van egy marha nagy terasza, ahol minden szombaton hatalmas tánc-őrület van. Biztos vagyok benne, hogy van rá megfelelő magyar kifejezés, de nem jut eszembe.:) Ki fog korrepetálni otthon magyarból?:) Nagyjából ezen a három helyen töltöttük a szabadidőnket.

A munka nem volt valami megterhelő; napi 3 órát "dolgoztunk". Erdei ösvényeket kellett takarítanunk a gaztól, ágaktól stb. Szerintem nem volt rossz amúgy. Az önkéntesek munkamorálját illetően megtalálható volt mind a két véglet: az utolsó fűszálat is mérnöki precizitással elmetsző önkéntes, és az ücsörgő, dohányzó, "jajj, miért nincs munka" önkéntes. Elég nehezen viseltem mind a két végletet, de mint látjátok, élek és mondjuk úgy, hogy virulok.:)

És most egy kis ízelítő a tábor hangulatából.

1. nap, a grúz srác: "Van itt Mc Donald's?" Majd pár perccel később: "Hol tudom feltölteni a mobilom?" Ez után az indítás után eléggé kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz itt később. Az első 2-3 napot végighisztizte a szentem, hogy ez borzalmas hely és ocsmány a meló és haza akar menni. Aztán felengedett és a szabadidejét alvással, a munkát idétlenkedéssel töltötte, de legalább befejezte a rinyálást. Ezt követte az örmények folytonos kötekedése. Minket mint táborvezetőket küldtek oda, minden információ és döntési jog hiányában. Szóval ment a -"Holnap is ugyanitt dolgozunk majd?" -"Nem tudom." játék. Elég nehéz volt nyugodtnak és lojálisnak maradni a fogadószervezetemhez azok után, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott... Nagy nehezen kb a 11. napon elértem, hogy a két "felelős" feljöjjön a táborba és elmagyarázzon mindent a táborlakóknak és válaszoljanak az összes kérdésre. Miután az önkéntesek szembesültek a "felelősök" hozzáállásával, utána azért kellemesebb volt a légkör, legalábbis nem minket szidtak, hogy milyen trágyadomb a szervezés. Az örmény kálvária után következett a török. Egyem a kis szívüket. Én nem tudom, hogy ott hogy megy ez, de ez a két srác olyan volt, mintha ovis lenne. Kirándultunk egyik nap és a túra végeztével felfedezték, hogy kullancs van bennük. Még tök pici volt, mondtam, hogy szedjék ki, nem gond. Erre teljesen hülyének néztek, hogy hát ez milyen veszélyes, meg is halhatnak és ne szórakozzak velük. Jól van, gondoltam, nekem mindegy. Odamentek a túravezetőkhöz teljesen kétségbeesve, ők is mondták, hogy nincs gond, ne aggódjanak, de azért ők csak aggódtak tovább. Gyorsan fel is hívták Anyut, hogy mit tegyenek. Miután hazaértünk és végig pánikolták a fél délutánt megkérdeztek, hogy van-e egészségügyi centrum a faluban. Kevésen múlt, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés a kérdés abszurditása hallatán, de megálltam és elmagyaráztam nekik, hogy az orvos minden hétfőn jön, és bár aznap hétfő volt, a doki már elment. Javasoltam nekik, hogy keressék fel a pasast, aki foglalkozott velünk ott. Hosszas kínlódás után végül megszabadultak a kullancsoktól és este jól a szememre is vetették, hogy milyen pocsék táborvezető vagyok, mert hogy nem kísértem el őket Luca-hoz. Ebből persze egy szép nagy veszekedés kerekedett ami közben az a kérdés is elhangzott, hogy mégis mikor lesz kitakarítva a fiúk szobája és ezen a ponton hagytam ott őket azt hiszem. (A takarítást előzőleg úgy beszéltük meg, hogy minden nap az takarít, aki főz is, mivel nekik nem kell melózni menni. Ha lányok a sorosok, akkor a lány szobát takarítják ki, ha fiúk, akkor a fiút. Ez a lányoknál működött is.:)) Végezetül az utolsó nap úgy hagyták a szobát, ahogy, szóval almozhattuk ki még azt is, és ellentétben az otthoni gyakorlattal, miszerint már alsó tagozatos iskolás korban belénk verik azt, hogy húzzuk le az ágyneműt a tábor végén, szépen otthagyták ahogy kikeltek belőle. Miután szépen összepakoltunk mindent, kitakarítottuk az egész plébániát és indulásra készen voltunk 9 órára, ahogy ezt a "felelősök" kérték egy órát vártunk rájuk, hogy megérkezzenek az autóval és hazaindulhassunk. SMS, hívás, semmi. Csak üljünk ott szépen és várjuk, hogy megérkezzenek. Ez volt a pont az i-n ezután a remekül megszervezett dolog után.

Hogy ne ilyen savanyú szájízzel fejezzem be a bejegyzést azért hozzá tenném, hogy mindezek ellenére jó volt ez a két hét és a srácok (és lányok) hülyeségei ellenére is örülök, hogy megismertem őket. Rendes srácok, csak hát messze még a felnőttség vagy mi... Szóval nem kell szörnyülködni, két hetet pihentem, elolvastam 1,5 könyvet, megismertem két irtó aranyos francia lányt, ami után már abszolút nem tűnik lehetetlennek, hogy valaha beteszem a lábam Franciaországba.:) Jókat ettünk; volt rizses-hús örmény módra; rántotta Grúziából; torilla természetesen a spanyoloktól; ratatouille, ami mégsem az volt; kapribogyós húsgombóc a német lány előadásában és paprikás krumpi tőlem. Beszélgettünk kulturális különbségekről, történelemről és azt is megtudhattam, hogy Franciaországban nem kötelező olvasmány Dante-tól a Pokol, csak minket kínoznak vele.:) Szóval az összes kínlódás ellenére azt hiszem jó érzéssel fogok visszaemlékezni erre a két hétre.:)

Jók legyetek, hiányoztok!:)

További képek itt.