Kb. 18 óra zötykölődés, cipekedés és kucorgás után végre elértem úti célomat, vagyis a Via Sant Jacopo 25. szám alatti ingatlant, ami a következő 9 (jól látod) hónapban otthonul szolgál e kóborló léleknek.:)
Miután sikerült (majdnem) mindent bepréselni a bőröndjeimbe, Anyával felkerekedtünk, hogy elszenvedjük magunkat a végtelen messszeségbe vesző buszmegállóig (ez cuccok nélkül kb 5 perces kellemes séta). A bibi ott volt, hogy én nagyon lelkesen pakoltam befelé a dolgaimat és a poggyászaim összsúlya így meghaladta az 50 kg-ot.:) Anyával szuperhősnők módjára megbirkóztunk e lehetetlennek tűnő feladattal és szépen el is értük a Népligetet, ahol a családom többi tagja már csillogó szemmel várta érkezésünket (nagyon drágák voltak!).:) Becsekkolás és némi eltévedés után beállt a kis Eurolines-os busz és bolondos búcsúzkodás vette kezdetét köztem és a családom között.:) Az ülések enyhén szólva össze voltak zsúfolva, de azt leszámítva, hogy egy pici lyukba kellett tartózkodnom, tényleg kényelmes a konstrukció (de nálam nagyobb emberek SEMMI ESETRE ne próbálják ki!). Amikor kigördült a buszom és váltottam volna pár szót új utitársammal, Ödönnel, belém hasított az ijedtség: Ödön eltűnt. A kis szentem nem nagyon szereti a búcsúzkodást, ezért úgy döntött, hogy világot lát, míg én bohóckodom Anyáékkal. Szerencsére nem kóborolt túl messzire, úgyhogy hamar az ölemben tudhatta a kis pelyhes testét. Az út elég egyhangú volt ezt követően. Már sötét volt, mert 20.00-kor indultunk, szóval nézelődni nem nagyon lehetett. Volt filmvetítés, persze a DVD hibás volt, így az utolsó kb. 30-40 percet nem tudtuk megnézni, kész szerencse, hogy már láttam a filmet, különben még most is fúrna a kíváncsiság. Az első pihenő után lassan kezdtünk elcsendesedni és ki-ki az álmaiba keresett némi izgalmat. Itthon ezzel nem is volt gond, de a Szlovén határ átlépése után képtelenség volt aludni. Gyanítom, hogy másmilyen technikával építik az útjaikat, de csendes bóbiskolásomból az riasztott fel, hogy a vacognak a fogaim. Aztán rájöttem, hogy ez nem is vacogás, ahhoz túl meleg van, csak kissé egyenetlen az útpálya. Kátyúk nem lehettek, mert ismétlődő, ritmikus zötyögés volt ez. Egy szó mint száz, minden erőmet megfeszítve, végül fél három felé, ismét el tudtam aludni. Mentünk, mendegéltünk és egyszer csak elkezdtünk eszeveszetten kanyarogni. Kinyitottam a szemem és ezer pici pöttyöcskét láttam meg egy völgyben; ez Trieste. Minden feliratot megpróbáltam elolvasni és megérteni, szóval rövid úton elkezdtem szédülni, ám a kanyarok csak nem akartak elfogyni. Trieste az a hely, ahova tuti nem mennék bringázni, csupa meredek és keskeny utcát láttunk. A további zötyögés viszonylag egyhangú volt, a városok között szunyókáltam, amikor pedig beértünk valahova, akkor lelkesen forgattam a fejemet.:) Mire Bolognaba értünk, csak négyen maradtunk a buszon és a két sofőr bácsi. Furcsálltam egy kicsit, de most már értem. Az a 1,5-2 óra, ami Bologna után következett, az volt a legunalmasabb. Kiértünk a városból és belevetettük magunkat a hegyek láncolatába. Sehol egy falu, csak itt-ott néhány házikó, művelt földek és mindenhol építkezések nyomai. Nem tudom, hogy miért építenek még egy utat a már meglévő mellé, bár, lehet, hogy vasúti pálya lesz, minden esetre eléggé zavaró a dolog. Volt sok-sok alagút és amikor már azt hittem, hogy soha az életben nem látunk már várost és igazából csak a vesénket akarják kioperálni valami eldugott helyen, az egyik alagútból kiérve, ezernyi kis okkersárga házikó ácsorgott az út mellet, piros kis tégla tetejüket büszkén mutogatva. Imádom Toszkána színeit, pedig valószínűleg még nem is teljesedett ki, és mikor minden csupa zöld lesz, sokkal szebb lesz az egész.:) Firenze valóban nagyon szép és bár hihetetlennek tűnik, egy kicsit sem tévedtem el!:) Lelkesedésem hamar megcsappant, amikor a pályaudvart megközelítve észrevettem, hogy egy HATALMAS lépcsősor vezet a bejárathoz. Valahogy az utazással kapcsolatos helyeken mindig lépcsőket építenek, ki tudja miért... Node, sikerült felszenvedni az összes motyómat, egy biztonsági őr (?) bácsi el is magyarázta, hogy nekem hol kell jegyet vennem (mert 2 kupacra voltak osztva a kasszák) és túlcsorduló büszkeséggel húztam a cuccomat az első vágány felé, mivel a jegyeladó hölgy azt mondta, hogy onnan indul a vonatom. Elég nagy erőfeszítések árán sikerült felpakolnom a cuccomat, de úgy gondoltam, biztos, ami biztos, megkérdezek valakit, hogy jó helyen vagyok-e, nehogy elvonatozzak valahova, ahová nem kéne. Találtam is két rokonszenves lányzót, akik határozottan állították, hogy az a vonat biztosan nem megy Pratoba. Szuper, csomagok le, valakit keresni, aki esetleg tud nekem segíteni. Azt hiszem végül egy masiniszta bácsi kikereste egy nagy tábláról, hogy az én vonatom a hetedik vágányról indul majd. Ekkor már kicsit oda volt a bizalmam, így beálltam a menetrend jelző tábla alá és a többiekkel vártuk, hogy kiírják rá a peron számot. Pár perc után kis is írták, a vonat az ötös vágányról indult. Megint büszke voltam magamra, hogy nem hagytam rászedni magam a hetes vágánnyal (papír szerint ugye hetes, de ismerjük a MÁVot is és mint friss diplomás, élénken él még bennem a papír szerinti dolgok jelentése az egyetemről is).:) Felszálltam a vonatra (megint megkérdeztem, hogy jó helyen vagyok-e, ezúttal igenlést kaptam válaszul), és letelepedtem a csomagjaimmal és vártam, hogy induljunk. Nos, az olaszok igen szellemes fickók, mivel olyan ajtókat csináltak a vonatjaikra, amikről még az olaszok sem tudják, hogy merre nyílik.:) Nincs rajta kilincs, csak keresztben egy fogódzkodó és a push/pull matricák is jócskán lekoptak már. Szóval elszórakoztattak a vonaton, míg el nem indultunk. Hamar elértük Pratot, ott még várt rám néhány (ezernek tűnő) lépcső, végül megérkeztem a megbeszélt pontra és vártam Ilariát, aki hamar be is futott a francia lakótárssal Thomas-szal. Mivel a belvárosban lakunk, nem kellett sokat autókázni, felcihelődtünk, megismertem a többieket is és elkezdtem ... KIPAKOLNI!.:) A nap további része beszélgetéssel telt. Ma jön meg a német lány, vele leszünk teljes létszámmal, hétfőn pedig már kezdődik a nyelvsuli és Ilaria megmutatja majd a kerteket, amiket nekünk kell nyitni, ill. zárni.
Szóval, ez az első napi termés, remélem otthon minden rendben van és vigyáztok egymásra, míg én itt barnulok.:)
Miután sikerült (majdnem) mindent bepréselni a bőröndjeimbe, Anyával felkerekedtünk, hogy elszenvedjük magunkat a végtelen messszeségbe vesző buszmegállóig (ez cuccok nélkül kb 5 perces kellemes séta). A bibi ott volt, hogy én nagyon lelkesen pakoltam befelé a dolgaimat és a poggyászaim összsúlya így meghaladta az 50 kg-ot.:) Anyával szuperhősnők módjára megbirkóztunk e lehetetlennek tűnő feladattal és szépen el is értük a Népligetet, ahol a családom többi tagja már csillogó szemmel várta érkezésünket (nagyon drágák voltak!).:) Becsekkolás és némi eltévedés után beállt a kis Eurolines-os busz és bolondos búcsúzkodás vette kezdetét köztem és a családom között.:) Az ülések enyhén szólva össze voltak zsúfolva, de azt leszámítva, hogy egy pici lyukba kellett tartózkodnom, tényleg kényelmes a konstrukció (de nálam nagyobb emberek SEMMI ESETRE ne próbálják ki!). Amikor kigördült a buszom és váltottam volna pár szót új utitársammal, Ödönnel, belém hasított az ijedtség: Ödön eltűnt. A kis szentem nem nagyon szereti a búcsúzkodást, ezért úgy döntött, hogy világot lát, míg én bohóckodom Anyáékkal. Szerencsére nem kóborolt túl messzire, úgyhogy hamar az ölemben tudhatta a kis pelyhes testét. Az út elég egyhangú volt ezt követően. Már sötét volt, mert 20.00-kor indultunk, szóval nézelődni nem nagyon lehetett. Volt filmvetítés, persze a DVD hibás volt, így az utolsó kb. 30-40 percet nem tudtuk megnézni, kész szerencse, hogy már láttam a filmet, különben még most is fúrna a kíváncsiság. Az első pihenő után lassan kezdtünk elcsendesedni és ki-ki az álmaiba keresett némi izgalmat. Itthon ezzel nem is volt gond, de a Szlovén határ átlépése után képtelenség volt aludni. Gyanítom, hogy másmilyen technikával építik az útjaikat, de csendes bóbiskolásomból az riasztott fel, hogy a vacognak a fogaim. Aztán rájöttem, hogy ez nem is vacogás, ahhoz túl meleg van, csak kissé egyenetlen az útpálya. Kátyúk nem lehettek, mert ismétlődő, ritmikus zötyögés volt ez. Egy szó mint száz, minden erőmet megfeszítve, végül fél három felé, ismét el tudtam aludni. Mentünk, mendegéltünk és egyszer csak elkezdtünk eszeveszetten kanyarogni. Kinyitottam a szemem és ezer pici pöttyöcskét láttam meg egy völgyben; ez Trieste. Minden feliratot megpróbáltam elolvasni és megérteni, szóval rövid úton elkezdtem szédülni, ám a kanyarok csak nem akartak elfogyni. Trieste az a hely, ahova tuti nem mennék bringázni, csupa meredek és keskeny utcát láttunk. A további zötyögés viszonylag egyhangú volt, a városok között szunyókáltam, amikor pedig beértünk valahova, akkor lelkesen forgattam a fejemet.:) Mire Bolognaba értünk, csak négyen maradtunk a buszon és a két sofőr bácsi. Furcsálltam egy kicsit, de most már értem. Az a 1,5-2 óra, ami Bologna után következett, az volt a legunalmasabb. Kiértünk a városból és belevetettük magunkat a hegyek láncolatába. Sehol egy falu, csak itt-ott néhány házikó, művelt földek és mindenhol építkezések nyomai. Nem tudom, hogy miért építenek még egy utat a már meglévő mellé, bár, lehet, hogy vasúti pálya lesz, minden esetre eléggé zavaró a dolog. Volt sok-sok alagút és amikor már azt hittem, hogy soha az életben nem látunk már várost és igazából csak a vesénket akarják kioperálni valami eldugott helyen, az egyik alagútból kiérve, ezernyi kis okkersárga házikó ácsorgott az út mellet, piros kis tégla tetejüket büszkén mutogatva. Imádom Toszkána színeit, pedig valószínűleg még nem is teljesedett ki, és mikor minden csupa zöld lesz, sokkal szebb lesz az egész.:) Firenze valóban nagyon szép és bár hihetetlennek tűnik, egy kicsit sem tévedtem el!:) Lelkesedésem hamar megcsappant, amikor a pályaudvart megközelítve észrevettem, hogy egy HATALMAS lépcsősor vezet a bejárathoz. Valahogy az utazással kapcsolatos helyeken mindig lépcsőket építenek, ki tudja miért... Node, sikerült felszenvedni az összes motyómat, egy biztonsági őr (?) bácsi el is magyarázta, hogy nekem hol kell jegyet vennem (mert 2 kupacra voltak osztva a kasszák) és túlcsorduló büszkeséggel húztam a cuccomat az első vágány felé, mivel a jegyeladó hölgy azt mondta, hogy onnan indul a vonatom. Elég nagy erőfeszítések árán sikerült felpakolnom a cuccomat, de úgy gondoltam, biztos, ami biztos, megkérdezek valakit, hogy jó helyen vagyok-e, nehogy elvonatozzak valahova, ahová nem kéne. Találtam is két rokonszenves lányzót, akik határozottan állították, hogy az a vonat biztosan nem megy Pratoba. Szuper, csomagok le, valakit keresni, aki esetleg tud nekem segíteni. Azt hiszem végül egy masiniszta bácsi kikereste egy nagy tábláról, hogy az én vonatom a hetedik vágányról indul majd. Ekkor már kicsit oda volt a bizalmam, így beálltam a menetrend jelző tábla alá és a többiekkel vártuk, hogy kiírják rá a peron számot. Pár perc után kis is írták, a vonat az ötös vágányról indult. Megint büszke voltam magamra, hogy nem hagytam rászedni magam a hetes vágánnyal (papír szerint ugye hetes, de ismerjük a MÁVot is és mint friss diplomás, élénken él még bennem a papír szerinti dolgok jelentése az egyetemről is).:) Felszálltam a vonatra (megint megkérdeztem, hogy jó helyen vagyok-e, ezúttal igenlést kaptam válaszul), és letelepedtem a csomagjaimmal és vártam, hogy induljunk. Nos, az olaszok igen szellemes fickók, mivel olyan ajtókat csináltak a vonatjaikra, amikről még az olaszok sem tudják, hogy merre nyílik.:) Nincs rajta kilincs, csak keresztben egy fogódzkodó és a push/pull matricák is jócskán lekoptak már. Szóval elszórakoztattak a vonaton, míg el nem indultunk. Hamar elértük Pratot, ott még várt rám néhány (ezernek tűnő) lépcső, végül megérkeztem a megbeszélt pontra és vártam Ilariát, aki hamar be is futott a francia lakótárssal Thomas-szal. Mivel a belvárosban lakunk, nem kellett sokat autókázni, felcihelődtünk, megismertem a többieket is és elkezdtem ... KIPAKOLNI!.:) A nap további része beszélgetéssel telt. Ma jön meg a német lány, vele leszünk teljes létszámmal, hétfőn pedig már kezdődik a nyelvsuli és Ilaria megmutatja majd a kerteket, amiket nekünk kell nyitni, ill. zárni.
Szóval, ez az első napi termés, remélem otthon minden rendben van és vigyáztok egymásra, míg én itt barnulok.:)
 |
| Ödönnel Velencében. |
Te lépcsők bajnoka, Te!:) Remélem Ödön azért segített c(s)ipekedni. Kicsit sután repül, de azért erős pöllö ám ő:)Itthon minden rendben, leszámítva, hogy anyu tegnap Lackóval lemészárolt egy fikuszt. De másik két virágot megmentettem, bibí^^
VálaszTörlés